A világgazdaság egy kritikus fordulóponthoz érkezett, ahol a geopolitikai feszültségek és a demográfiai változások tartósan magas inflációs környezetet teremtenek. Miközben a részvénypiacok az újabb csúcsokat ostromolják, a háttérben olyan strukturális erők dolgoznak, amelyek alapjaiban rengetik meg az elmúlt harminc év alacsony kamatkörnyezetét.
Az S&P 500 index rekordokat döntöget, ám a fogyasztói hangulat 74 éves mélyponton van az Egyesült Államokban. Ez az ellentmondás rávilágít a pénzügyi piacok optimizmusa és a reálgazdaság fájdalmas valósága közötti tátongó szakadékra. Bár a politikusok szeretik a közel-keleti konfliktusokat és az energiaárak emelkedését okolni a drágulásért, a probléma sokkal mélyebben gyökerezik: a globalizáció azon aranykora ért véget, amely évtizedekig mesterségesen alacsonyan tartotta az árakat.
A kínai defláció és a demográfiai hátszél vége
Manoj Pradhan és Charles Goodhart közgazdászok elemzése szerint a központi bankárok az elmúlt harminc évben egy olyan strukturális szerencsének köszönhették sikereiket, amelyhez valójában kevés közük volt. 1990-től kezdődően a világgazdaság egy demográfiai „aranykort” élt át: a baby boom generáció belépett a munkaerőpiacra, a nők munkavállalási aránya megugrott, Kelet-Európa és Kína pedig integrálódott a globális kereskedelmi rendszerbe. Ez a globális munkaerőállomány gyakorlatilag egyszeri megduplázódását jelentette, ami brutális lefelé irányuló nyomást gyakorolt a bérekre és a termékárakra.
Ebben az időszakban a Phillips-görbe – amely a munkanélküliség és az infláció közötti összefüggést írja le – látszólag érvényét vesztette. A jegybankárok alacsonyan tartották a kamatokat, a munkanélküliség esett, az infláció mégsem mozdult.
Pradhan és Goodhart szerint a Phillips-görbe nem halt meg – csak Kína ejtette kómába. Az olcsó kínai import termékdeflációja olyan erős volt, hogy teljesen elfedte a hazai szolgáltatási szektorban folyamatosan jelen lévő drágulást.
Ez a korszak most lezárult: Kína népessége öregszik, a munkaerő fogyni kezdett, a globális ellátási láncok pedig a protekcionista vámok és geopolitikai blokkosodás miatt töredeznek.
A 4 százalékos infláció mint az új norma
Még mielőtt a Hormuzi-szoros lezárása és a Brent olaj 125 dollár fölé emelkedése megtörtént volna, elemzők – köztük Adam Posen és Peter Orszag – már figyelmeztettek: az amerikai infláció az év végére elérheti a 4 százalékot, ami a Fed célkitűzésének duplája. Ez nem csupán egy átmeneti sokk eredménye. A raktárkészletek kimerültek, így a korábban bevezetett vámok költségeit a vállalatok most kezdik el közvetlenül a fogyasztókra hárítani.
A munkaerőpiac szerkezeti átalakulása szintén az inflációt fűti. A munkaerő szűkössége miatt a bérek emelkednek, különösen a szolgáltató szektorban – a fogorvostól az autószerelőig –, amit a vállalkozások kénytelenek beépíteni az áraikba. Bár sokan az AI és az automatizáció megváltó erejében bíznak, a technológiai történelem azt mutatja, hogy a termelékenységi nyereség gyakran megelőzi a deflációs hatásokat, így rövid távon a munkaerőhiány marad a meghatározó tényező.
Költségvetési fegyelmezetlenség és várakozások
A helyzetet tovább súlyosbítja a rendkívül laza fiskális politika. Az Egyesült Államok költségvetési hiánya idén várhatóan meghaladja a GDP (bruttó hazai termék) 7 százalékát, ami általában csak háborúk vagy mély recessziók idején fordul elő, nem pedig teljes foglalkoztatottság mellett. Ez a hatalmas állami költekezés folyamatos keresleti nyomást gyakorol a gazdaságra, miközben a magánhitelezési piacok – amelyek már 2 billió dollárnyi finanszírozást nyújtanak a hagyományos bankrendszeren kívül – gyakorlatilag immunissá tették a gazdaságot a Fed kamatemeléseivel szemben.
Végül, de nem utolsósorban, az inflációs várakozások elkezdtek elszakadni a horgonytól. Amikor a fogyasztók a mindennapi tételeknél (tojás, benzin, lakásfelújítás) tartós drágulást tapasztalnak, beépítik azt a jövőbeli várakozásaikba, magasabb béreket követelnek, a cégek pedig preventíven árat emelnek. Ez egy öngerjesztő folyamattá válik, amelyből rendkívül nehéz kitörni anélkül, hogy a jegybankok ne okoznának komoly gazdasági fájdalmat.
Mit jelent ez a befektetőknek?
Dióhéjban:
Az olcsó áruk korszaka véget ért, mert Kína már nem tudja elárasztani a világot olcsó munkával. Emiatt a pénzünk értéke gyorsabban romolhat, mint amit megszoktunk, és a kamatok is magasabbak maradhatnak.
Összességében az infláció és az állami túlköltekezés ma már ugyanannak az éremnek a két oldala. A befektetőknek fel kell készülniük egy olyan környezetre, ahol a korábbi évtizedek „ingyenpénz” stratégiája már nem működik. A strukturális hátszél megszűnt, és a központi bankoknak mostantól valódi ellenszélben kell navigálniuk, ami a volatilitás tartós növekedését és a reáleszközök felértékelődését vonhatja maga után a kriptovaluták és a predikciós piacok világában is.
Forrás: Patrick Boyle